Lia eltűnt. A forgatás utolsó napjaiban nem mutatkozott a szet környékén, Adler pedig épp lezárta a harmadik évadot, úgyhogy egy jó darabig nem látták egymást. Adler egyik pénteken visszaszaladt a szerződésért. A színészek páviántársadalma, a hatalmas mellények kifeszítgetése, a fókuszon túli unalom most az utómunkának adta át a helyét, a nyersanyag egy budai stúdióba került. Melósok szedték szét a díszletet. Adler kifelé jövet, a kapuban futott össze Liával. Harsánysága sehol, lenőtt haja tövét vakarászta. Adler kérdezte, hogy megisznak-e valamit közösen, ha ráér, amire mondta Lia, hogy persze, talán. A jövő héttől valamikor.
Csütörtök este volt, egy teraszon ültek, két-három kört tettek a pultnál, mire Lia először nyitotta ki a száját, hogy beszéljen is vele. Belekönyökölt egy sörtócsába, karmai közt tarhált cigi füstölgött, és azt mondta, hogy a nagyapja nagy erőkkel csomagol, hogy egyszer-és-mindenkorra elköltözzön tőlük. Adler értetlenül pislogott. Lia pontosít, hogy szellemi értelemben. Agyilag. A nagypapája, a kedves öregúr, az egykori szülészorvos kezdi elveszíteni az eszét. Lia fölsóhajt: februárban már nem ismerte meg a dédunokáit, engem és anyát módszeresen kever. A múlt héten pedig, meséli Lia a nagypapájáról, akinek egy megyényi gyerek köszönheti az életét, a sétálóutcát járta felnőttpelenkában, és bőszen kutatott valamit a kirakatok üvege mögött, meg a bekrepált infotábla memóriájában. Nincs már vele a mami, az a baj, összegzi Lia. Két hónap, és semmire sem fog emlékezni, az egész élet, piff, annyi.
Lia kivételesen teljesen eszköztelenül, csak az első komoly ráncaival, meg a csöpögő orrával sír. Adler rendel maguknak egy kör rövidet. Arra gondol, hogy amint fogyatkozik az idő, az ember egyre szarabb szkripteket kap. Mindent, ami bensőséges, ami a kivételessel, a rejtélyessel rokon, lassan lelakják a közhelyek. Ezt el is mondja Liának, hogy nem így van-e, hogy minden kiábrándítóan közhelyessé válik. Lia vállat von. Közben szakadt hajléktalan sorol melléjük a tenyerét nyitogatni, majd némán odébbáll. Adler mesél. Az ő nagymamája is elég zűrösen távozott, de erről most nem is akar hablatyolni. A lényeg, hogy a végén nem volt már önmaga. És ő, mármint Adler, utólag csak arra tud gondolni, hiába fordították ki a mami agyát a fonákjára, hiába vált valami gonosz karikatúrává, azért az azt megelőző nyolcvan év nem lett csak úgy fölülírva. Mert bár egy filmet, mint élményt a zárlattal a legkönnyebb elcseszni, addigra már lezajlik az átalakulás, már odaadtuk magunkat a történetnek. És hogy addigra, hogy a mami eljutott a saját felszámolásához, már legalább annyira belőlük állt, a rokonaiból, és ők is (többek közt) a mamiból lettek felépítve. Néha otthon voltak neki, néha nem, de abból a térből, ami a közös idejük tere volt, meg a lakás esetében a gyerekkoruké, nem bútorozott ki senki. És hogy voltaképp tökmindegy, hogy az ember elveszti az eszét, berúg, vagy alszik egy nagyot, nem tud több és kevesebb lenni azoknál, mint akik körülveszik őt.
Lia, mintha vitázni akart volna, fölvetette a fejét, de aztán nem szólt semmit. Fészkelődött, a pénztárcájában turkált. Áthajolt az asztal felett és adott egy puszit Adlernak.
Fél évvel később, egy másik helyen Adler egy pártfogoltjának magyarázta, hogy az ember egyszeri, különálló esemény, amit hiába is próbálnának erőszakkal a hagyomány keretei közé törni. Az illetőt, aki nem mellesleg színésztanonc volt, csúnyán megalázták. A köntörfalazása mögül az sejlett föl, hogy zaklatták is, de még nem tudja, hogy nyeljen egyet és haladjon tovább, vagy perre vigye a dolgot. Adler mindenesetre megértőnek mutatkozott. Hiába próbálják veled elhitetni, hogy kevés vagy – csóválta a fejét – hogy nem lehetsz több ennél vagy annál, a lényeg mindig a címkéken túl van. A fiú hallgatott, apró darabkákra morzsolt egy söralátétet. Az emberek néha furcsa arcot vágnak, ha pontosan azt mondják nekik, amit hallani szeretnének.
Liánál is, a fiatal színésznél is Adler maradt kábé józan, a másik kettő leitta magát. Mindkettőjüket hazakísérte, beütötte nekik a kapukódot. A saját ágyukban hevertek már, aludtak; Adler a fürdőszobákba ment, arcot mosott, a csapok alá hajtotta a fejét és ivott. Letolta a gatyáját, a vécéjükre ült. Lassú mozdulatokkal dolgozott magán. Nem azért csinálta, hogy valami groteszk ellenpontot adjon, csak ilyenkor, félrészegen úgy átmosta a fáradtság, a beszélgetés, meg valami banális kudarc utóíze, hogy muszáj volt belekapaszkodnia az életbe. A privát kis helyére kívánkozott, a húszas évei elé. Annyit elhallgatott Lia elől, hogy a nagymamája az utolsó heteiben csak azokra a dolgokra volt hajlandó emlékezni, amiket nélkülük élt át. Olyanokat akart az ágya mellé, akik nem lehettek ott. Adler nézte a fürdőszobapadlókat, közben mozizott. Liáéban sötétkék volt a csempe, a srácéban fehér, a hajcsomók, kunkori szőrszálak miatt kicsit nehéz volt a pucér gyerekseggeket rájuk vetítenie.
Még valami. Adler kis költségvetésű sorozatban játszotta Dr. Bacteriust, a félszemű méregkeverőt. Az epizódok végén bukkant föl, amikor a soron következő hős a pusztaság mélyén a fekete toronyhoz ér. A hős, valamiféle absztrakt ragyogással, a gyermeki tisztaság jegeces aurájával felvértezve a toronyszobába lép, hogy kiragadja a fecskendőt Dr. Bacterius kezéből, egy szempillantással azelőtt, hogy a tű gonosz, elcsöppenő vége a fogoly testébe hatolna. A hős fogást cserél a szurin, és könnyedén, mint aki csavart hajt be a könyvespolc oldalába, a doktor ellen fordítja a fegyverét. Itt az idő, szól a hős, hogy megkóstold a saját orvosságodat, Dr. Bacterius pedig gyengülve tart ellen, egyetlen szemében kétértelmű csillogás, ami páni rémületének, vagy rosszul leplezett lelkesedésének is betudható. Miután megkapja az adagját, Dr. Bacterius egy torz bestia prototípusává változik, és az ablakon át távozik, hogy két-három részen keresztül színét se lehessen látni, amikorra, csatlósainak és bizalmasainak jóvoltából ismét emberi alakot ölt, és már új tervekkel meg friss rosszakarattal van tele.
Szokatlan sorozat volt abban a tekintetben, hogy a hősök cserélődtek benne, az ellenfelek és a helyszínek viszont maradtak nagyjából ugyanazok. A producer gondosan fókuszcsoportozta a sztorit már jóval a forgatás előtt, és úgy találta, hogy a nézők titokban inkább a nemezissel azonosulnak, és az ifjú lovagok által egy furcsa ödipális játékban élik meg a bukás édes fájdalmát (plusz olcsóbb volt új és új kezdő színészek gázsiját kiperkálni, mint egy élvonalbeliét, a díszletre se ment annyi pénz). Tudatosan, vagy sem, de Adler is ráérzett erre, ezért hadakozott olyan incselkedőn a fecskendőt tartó kezekkel. Nem is csoda, hogy kisebb botrány tört ki, amikor a harmadik évad zárlatában a toronyba hágó, tiszta lelkű csibész nem oltotta be Dr. Bacteriust a saját gyógyszerével, hanem kihajította a szerszámot az ablakon, és a harag ördögi köréről kezdett prédikálni. A rész végén, ami minden idők legnépszerűtlenebb epizódja lett, Adler csöndes döbbenettel veszi tudomásul, hogy a sorsa elhagyta őt, leveszi a fejéről a szemkötőt, az ablakhoz sétál, ahonnan mindaddig szörnyetegként vetette ki magát; pásztázza a vulkanikus naplementét, ujjai közt a napkorongot, a hegyekig terülő fenyér takaróját a mélyben (a digitális hegedűk már a kódát játsszák). Csak az arcélét látni, meg a búcsúzó fényeket az üres szemgödör peremén, amiért az animátor kemény éjszakázással fizetett meg, az utolsó utáni percekben, valahol az alvó dombok közt, Budapesten.