Barnabás, hogy feledtesse a gimnáziumi osztályában kivívott Reißmeister becenevet, másodikos egyetemistaként barátnőt talált magának. November végére járt, és a rövid napok fogyatkozó fényénél, az őszi szürkeségben a kollégiumi szobája, e magányos maszturbatórium olyan szűkösnek, olyan szorongatónak tűnt, hogy arra gyanakodott, az ablaka előtt elsétálók is megéreztek belőle valamit, kifolyt a hideg magány az ablakon, és ők idegesen begyorsítottak, összébb húzták magukon a kabátot, nehogy a gallér mögött a szívük fölé férkőzzön.
Barnabás egy hétvégére visszautazott Szegedre, az alma materébe, hogy előadást tartson a mérnöki karokról. Az előadás után egy egérszürke lány ott maradt a teremben, Budapestről kérdezte. Figyelmesen nézett rá, már-már szúrósan, Barnabás egészen kimelegedett tőle. Dalmának hívták, végzős volt. Már december közepe volt, a pályaudvaron ültek egymás mellett, amikor megállapodtak, hogy szeretik egymást. Dalma megcsókolta, Barnabás még épp elkapta az utolsó vonatot. Borzalmasan éhes volt.
Karácsony este Dalma átjött hozzájuk. A vacsora után, ahol Barnabás anyja ismét leitta magát, a szobájába mentek. Boldog karácsonyt, nyújtotta át a csomagot Dalmának. Zavart volt és lehangolt, szégyen gyötörte a vacsora miatt. A lány széttépte a krepp papírt, és egy ezüstláncot emelt ki a dobozkájából. A lánc közepén apró, formátlan delfin bökte orrát az égnek. Inkább hasonlított kacsacsőrre, mint palackorra. Köszönöm, mondta Dalma. Szégyellem magam, nézte a kezeit, mert én elfelejtettem az ajándékodat. Remélem, nem haragszol rám, mondta még mindig lehorgasztott fejjel, és kicsit talán mosolygott is – szinte gunyorosan. Barnabás fegyelmezte a vonásait, nemet intett a fejével, és magában eldöntötte, hogy most megbántódik. Lezseren fölállt, a könyvespolc elé, a gerinceket tapogatta. Remélem, tényleg tetszik a nyaklánc, mondta a könyveknek, csomót kellett válogatni. Nem vagyok ügyes az ilyesmiben, tette hozzá. Dalma csak motoszkált valamit az ágyon, Barnabás keserűen jártatta az agyát. Lemehetne összeszedni magát, de az anyja ott lesz, tudja, már ott hever a fotelben, hátrahajtott fejjel, a lépcsőről be lehet látni a szájába, horkolása a konyhában visszhangzik majd, ki-be, ki-be. A fiú rettentő egyedül érezte magát. Most ezt a szobát, a lakást is szűkösnek látta, fojtogatóan kicsinek, a testére szoruló falak mögül átszivárgott hozzá az este hidege. Így szorongtak az utolsó káoszpaladinok Gaulbarg falai között, miközben odakinn a lycan hordák vártak, és üvöltöttek a vaksötétben. A Rebound kiegészítő októberben jött ki, több gamer fórum évek óta a legjobb lore-bővítésnek ítélte, csak páran panaszkodtak, főleg a loot-rendszer miatt.
Barnabás szívében az ünnepi készülődés mécseslángja épp csak pislákolt, levegőtlenül... úgy érezte, éjszaka van odabenn, hogy csípős füsttel van tele, hangok mormoltak a fejében. Hé, szólt a lány a háta mögül, már le se vagyok ejtve? Vonakodva fordult oda. Dalma az ágyán ült, zoknijai akkurátusan a cipőjébe hajtva, épp a pushup-párnákat szedte ki a melltartójából.
– Na, Reißmeister – pislogott rá alulról – segíts a kapcsokkal, de bazi gyorsan.
Éjszaka mindketten fölébredtek a keskeny kis ágyon, a robajtól, ahogy belobbant a bojler a lépcsőfordulóban. Forró víz kutyorgott a fűtéscsövekbe, és az asztalról, a kétes csillagfényben műanyag figura nézte őket, három szemével, kampókkal hat tenyerében; Tychal volt az, a Káosz istene. Már teljesen tele volt a hólyagjuk.