Blutlinie

A diplomámat ünnepeltük, amikor Anti bácsi és Keresztapa üzlettársak lettek. A nappaliba költöztünk emészteni, bágyatag és fülledt délután volt, lazacos fényfoltokkal mindenütt, én a leevett taláromban támasztottam a falat, Anti bácsi és Keresztapa nagyon mérgesek voltak egymásra. Anti bácsi egy bőrfotelben trónolt, fölötte keresztapa állt, zsebre dugott kezekkel, és mosolygott, szinte barátságosan, de időnként, mint egy kövér harcsa kopoltyúi, kidagadtak a rágóizmok az arca két oldalán. Felőlem ti lehettek lelkesek, intett hanyagul Anti bácsi, de nekem ne kelljen úgy tennem, mintha felpörgetne ez az egész, valahogy nincs hangulatom hozzá, mire Keresztapa nagy papucsfixírozásba merült, leszegett fejjel kérdezte, hogy Anti bácsinak muszáj-e cinikuskodnia, meg mások hite fölött pálcát törnie, amire Anti bácsi annyit felelt, hogy semmit sem muszáj – azért pár dolgot mégiscsak, tette hozzá keresztapa enigmatikusan. Megint megfeszítette az állkapcsát, Anti bácsi pedig egy szoros csomóba puszilta össze a száját és vállat vont. Fájt a hasam.

Minthogy nyíltan már nem feleseltek vele, keresztapa önállósította magát. Csak az egyéni értékekről mondanék valamit – kezdett bele – talán nem újdonság, de az egész sztorit csak Lia ismeri, aki a végén ott volt vele. Keresztapa az édesanyjáról mesélt.

Anyám minden nap ugyanazon az úton indult munkába, ugyanazon az úton jött is haza, huszonhárom éven keresztül, a part mellett, ahol pálmaleveleket és az éttermek szemetét sodorja halmokba a szél. Amikor a biciklisávról a járdára tért, a kezével kinyúlt a strand fala felé, az ablakból néztem, ahogy sétál, ujjai az összefirkált betonon futnak végig, majd a büfé sarkánál, egy apró beugróban megáll, hogy kibámuljon a piszkos víztömegre. Lila táska volt nála, meg egy zacskó, csirkecsontokkal tele. Nem tudom, a csontok miért voltak nála, talán kóbor kutyákat etetett vele. Miután a bolt bezárt, otthon maradt velünk, pár hétig még kibicegett a büféig, táska és ételhordó nélkül, de azután erről is leszokott. Anyámnak egész életében két története volt, az egyik a születésemről, a másik pedig a napról, amikor az apja kivitte a platón krumplit árulni, ő pedig ott állhatott a fülke mögött, belátott a kertekbe, benézett a konyhák ablakán, és a falusiak kérdésére, hogy mennyi a krumpli kilója, azt válaszolta, hogy hárommillió-kilencszázezer, négyszázhetvenöt. Ezt a szellemességét igen sokra tartotta. Anyám után nem maradt más, csak egy csomag ruha és a protézise egy vizespohárban. Kevésnek tűnik, de anyám alkoholisták leszármazottja volt; talán generációk óta az első, aki megérte a hatvanadik életévét. Na mármost – emelte keresztapa Anti bácsira a tekintetét – én belátom, hogy ebből semmi, de semmi sem következik. Nincs érvény, nincs tanulság. Mégis, amikor valaki azt állítja, a világban nincs értelem, nincs összefüggés, és a dolgok csak úgy megtörténnek, aztán elenyésznek nyomtalanul, én legszívesebben egy konyhakést döfnék az illető torkába.

Anti bácsi oldalra döntötte a fejét. Nyelt egy nagyot, a füle tövét piszkálta. Talpra állt, megkerült engem (még mindig a falnál álltam, a száradt mártás pecsétjét kapargattam a galléromon), az ablakhoz lépett. Ő is a zsebébe nyúlt, cigarettát halászott elő. Kipiszkált egy szálat a dobozból, a szája sarkába szúrta, az ablaknak fordulva szólt vissza keresztapának. Legyen, istenem, legyen, beszállok Vince, csináljuk meg.

Így lett Anti bácsi keresztapa munkatársa, a part közelében van a helyük, egy autókölcsönző szomszédságában. Ingázó melósokkal dolgoznak össze, a céges tankbenzint sápolják le, nyomott áron adják tovább a kölcsönző ügyfeleinek. Én egyébként kondenzált anyagok fizikájából írtam a szakdolgozatomat, de azt hiszem, kevesen olvasták el; amikor Lia néninek próbáltam elmagyarázni a kutatási területemet, annyit mondott, hogy hűha, ez elég bonyolultnak hangzik, és két zöld halastóvá kerekedett a szeme.